A szezon elején már látszott, hogy ez a csapat nagyon össze lett rakva, emiatt nem is nagyon volt szükség változtatásokra.
Az első sorban a Chiasson - Backes - Ambroz trió szerepelt H&G taktikával, a védelemben pedig Ekman-Larsson és Roman Polak serénykedtek. Olyannyira illett a játékuk egymáshoz, hogy hosszú hónapokig az ő soruk tagjai vezették a +/- táblázatot. Egyedül a Pittsburgh Penguins Letang - Michalek - Burrows - Kesler - Malkin sora vetekedett velük. A Blues ütősora azonban később elvesztette ezt a jelentős előnyt és lecsúsztak a listán, de erről majd később...
A második sorban Berglund, Staal és Ashton alkották a trap sorunkat, közülük természetesen Staal remekelt a fontos meccsek eldöntésében. A védelemben Edmundson kapott lehetőséget (ő az idei szezon egyik nagy felfedezettje, és végig is játszotta az összes mérkőzést), mellette pedig Mike Sauer biztosította a stabilitást.
A harmadik sorban Martin St. Louis, Jaden Schwartz és David Perron játszottak, kiegészítve Ryan Ellis "védővel" és hogy legyen azért védelem is valamelyest, Suter ugrott be mellé. Ez a támadósor volt a sztár sor a csapatban. A Dump & Chase taktika nagyon feküdt az összes játékosnak, mivel kiválóan korcsolyáznak, Schwartz pedig elképesztő módon hozta el a bulikat.
A negyedik sorba kerültek a "verőlegények", Boll, Downie és Wright.
A szezon második felében valami elkezdett elromlani. Ekkor tulajdonképp felcseréltük az első és a második támadósorunkat (de a védőpárok maradtak) és így játszottuk le a meccseket a szezon végéig és a rájátszásban is.
Természetesen nem kíméltek minket a sérülések... Perron a korábbi szezonok menetrendjének megfelelően a rájátszás előtt lesérült, hogy ne kelljen a jégre lépnie playoff meccsen. St. Louis, Suter, Sauer és Downie is kidőlt hosszabb időkre, így pedig lehetőséget kaptak a fiatalok és az öregek... A vén McDonald az utolsó szezonjában 23 mérkőzésen léphetett a pályára, Jonne Rakhamo, aki a legelső draft választásom volt, elkezdhette az NHL szintű játékot, és egészen szépen fejlődött. Néhány ponton annyi sérültünk volt, hogy még Crombeen, Roussel és Pipko is kapott lehetőséget 1-1 meccs erejéig.
A szezon közepén eléggé elhúzott a csapat a mezőnytől, de a szezon végére a Washington, az Anaheim és a Dallas is megelőzött minket, így pedig be kellett érnünk a divízió elsőséggel, és a rájátszás első körében a Columbus lett az ellenfelünk. Sajnos élénken élt bennünk a 2012/13 szezon, ahol 3-4 összesítéssel búcsúztattak minket az első körben, de idén ez a csapat sokkal erősebb volt, mint az akkori Blues. A csapatot a szériában St. Louis vitte a hátán: úgy fest, hogy a magas leadership kifizetődő a rájátszásban. Ő vezette a csapatot pontokban és gólokban is, szorosan követte őt Schwartz. Végül 6 mérkőzésen sikerült legyűrni a kékkabátokat, és jöhetett a Colorado, ami magabiztosan ejtette ki a Ducks-t az első körben.
A Colorado ellen a kulcs pillanat az volt, amikor Ekman-Larsson lezúzta O'Reilly-t és nem kapott érte eltiltást. Ezt követően az összes meccset domináltuk, még azokat is, amiket végül elvesztettünk. Több lövés, több ütközés, jobban akarták a győzelmet a srácok, mint az Avs játékosai.
A Dallas elleni párharctól eléggé tartottam, mert egy alapvetően támadó típusú csapat, ami félelmetesen jóra sikeredett, a Blues pedig hagyományosan rosszul teljesít az ilyen típusú csapatok ellen (a 2013-as Columbus is R&G taktikával nyomott le minket). A félelem pedig beigazolódni látszott, amikor is a Stars megnyerte mindkét hazai mérkőzésünket. Ekkor ismét közbeléptem, és átalakítottam kissé a taktikát. A Chiasson - Backes - Ambroz sor Run & Gun taktikára váltott, és a verőemberek kapták a H&G taktikát. A trükk látszólag bevált, 7 gólt szórtunk Pickard kapujába, miközben persze bekaptunk ötöt is, de a verőemberek elhozták a meccset. A következő mérkőzést is sikerült megnyerni, de itt már kevésbé volt szép az összkép, a R&G sorunk kapta mindkét gólt, így - mivel kiegyenlítettünk a Stars ellen - visszaállítottam a sorokat a korábbi taktikára, és csupán a soridőkkel játszottam kicsit. A hazai mérkőzést ismét elveszítettük, az idegenbelit pedig megnyertük, a mindent eldöntő hetedik mérkőzésen pedig a Chiasson - Backes - Ambroz sor három gólt lőtt, ebből Ambroz lőtt kettőt, köztük a győztes gólt is, mindössze 53 másodperccel a vége előtt. Ezen az utolsó mérkőzésen szépen játszottak a srácok, fegyelmezetten, egyetlen büntetést sem szedtek össze, így pedig 2012 után ismét döntőbe jutott a St. Louis Blues.
A döntőben a New York Islanders várt ránk...
Az első mérkőzésen rögtön meg is mutatták, hogy mire képesek: Brock Nelson véget vetett Martin St. Louis karrierjének, így a Blues elvesztette egyik legjobb (és névadó) játékosát, a kapitányát. A mérkőzést megnyertük ugyan, de ez nem vetített előre semmi jót. Brock Nelson eltiltást kapott, és az Isles-nek nem volt könnyű őt pótolnia, de St. Louis-t sem volt könnyű pótolni. Végül a másik vonuló játékosunk, Andy McDonald ugrott be a helyére és játszotta végig a maradék 6 mérkőzést.
Az Islanders legnagyobb gyengesége a kapuban volt. Mivel Lehtonen endurance értéke a béka segge alatt járt, minden egyes mérkőzés eléggé megviselte, emiatt pedig a New York egy kevésbé konzisztens backup kapussal állt ki a hétből három mérkőzésre.
A második mérkőzést is sikerült megnyerni, a frissen beugrott McDonald két gólpasszal is hozzájárult a győzelemhez, Schwartz pedig előrelépett, és St. Louis hiányában ő kezdte a hátán cipelni a csapatot. A harmadik mérkőzésen McDonald lőtte a győztes gólt, és ezzel 3-0-ra sikerült elhúzni a döntőben az Islanders elől, ami jó jel ugyan, de 3-0 után kikapni a legnagyobb szégyen (amiben a Blues-nak amúgy is volt része korábban), úgyhogy eléggé aggódtam... És joggal, mert a következő három mérkőzést az Islanders magabiztosan behúzta. Először öt góllal, aztán két góllal, végül pedig hosszabbításban szerzett góllal, érezhetően fogyott a lendületük, de kikényszerítették a hetedik mérkőzést.
A hetedik mérkőzés előtt eltöltöttem egy kis időt a statisztikák tanulmányozásával, hogy biztosan jó felállással menjenek neki a játékosok a mindent eldöntő mérkőzésnek. Azt láttam, hogy Bishop magabiztosabban védett, mint Elliot, az attitűdje és a morálja is jobb volt, így a kapuban nem volt kérdés, hogy ki véd. A verőlegények meglehetősen szarul teljesítettek. Rengeteg eladott korong, és volt több mérkőzés is, amikor szinte teljesen észrevétlenek voltak, de mivel őket nem tudtam volna más játékosokkal pótolni, kénytelen voltam változtatás nélkül hagyni őket. Lecseréltem viszont Ryan Ellis-t, aki a New York elleni mérkőzéseken katasztrofálisan szerepelt. 6 mérkőzésen volt kettő lövése, és 6 kapott gólnál is a jégen volt. Egyértelműnek látszott, hogy vele nem megyünk semmire, így a helyére John Negrin érkezett, és egy gólpasszt össze is hozott. Szintén fontos motívum, hogy a New York ellen fordítottuk a saját fegyverét: a meccs előtti napon egy extra edzést szerveztünk a csapatnak, ami segített javítani néhány játékos morálján, talán ez volt az, ami valójában eldöntött a mérkőzést. A győztes gólt a hosszabbításban végül Oliver Ekman-Larsson lőtte.
Martin St. Louis és Andy McDonald pedig egy Stanley-kupával ünnepelhetik a karrierjük végét.
A következő szezonban McDonald és St. Louis távozik ugyebár. McDonald csak depth játékos szerepben volt idén, sérülések alkalmával ugrott be, az ő helyét az UFA piacról pótoljuk majd valószínűleg. St. Louis helyére pedig már itt van Rahkamo, aki tulajdonképp egy jobban korcsolyázó, de rosszabbul lövő St. Louis lesz. A leadershipet viszont nehéz lesz pótolni, de ezzel a csapattal egyáltalán nem tűnik nehéznek a rájátszás elérése a következő szezonban sem. A C-t valószínűleg Jordan Staal kapja majd meg, persze csak ha a csapatnál marad.
Most éppen aktuálisan a Blues vezeti a CFHL tabellát, holtversenyben a Washingtonnal, de kettővel kevesebb mérkőzést játszottunk.
A tavalyi győzelem után nem sok teendő volt a csapat háza táján. A csapat kész volt, a cap nem szorított, ezért csak kisebb kozmetikai alakítások történtek:
távozott Lubomir Kubesch, a helyére érkezett Joakim Kukkala
távozott Ryan Suter és érkezett a helyére érkezett Keith Yandle és Michael McKillen
Kukkala az előszezonban érkezett, és konzit ugorva egy kiváló játékos lett. Hátránya, hogy csak centert képes játszani, de egy nagyon jó játékos lesz, sőt, már most is nagyokat alkot a farmban.
Miután megpróbáltuk megszerezni Toews-t a Chicagótól, de nem sikerült, mert divizión belül nem hajlandók elcserélni őt, úgy döntöttünk, hogy valamelyest támogatjuk a #2 clicket is, viszont minden mást hanyagolunk, ezért Suternek, aki #7 click távoznia kellett. A helyére érkezett Yandle, aki #2 click és Michael McKillen, aki #8 click és hoz némi shootingot a csapatba, aminek nem vagyunk híján ugyan, de mindössze 3 játékosunknak van 80 feletti shootingja, és ebből kettő védő. McKillennek kinéz egy 87-es shooting, ami így, hogy ő is konzit ugrott (idén piszok nagy mázlija volt a Bluesnak) mindenképp a kezdő csapatba röpíti majd. Sajnos jobb szélre, mert mást nem tud játszani. Yandle hátránya, hogy elég vacak endurance értékkel bír, de bízunk benne, hogy ez következő szezon elején megváltozik, illetve már ebben a szezonban is próbálkozunk edzeni egy kicsit - ezidáig sikertelenül.
A fiatalok érkezésével a Blues számára úgy érzem Backes visszavonulásáig (31 évével ő a legöregebb a csapatban, már aki játszik is) biztosan garantált helye van a rájátszásban.
McDonald és St. Louis visszavonulása után az idei szezonban már erőteljesebb szerepet kapott Rahkamo, Wright és Pipko pedig szinte állandó jelleggel szerepelnek, ezáltal Boll jellemzően ki is szorult a sorokból. Joel Edmundson helye szintén eléggé biztossá vált a védelemben, legalábbis amíg nem érkezik egy ifjú titán, hogy kitaszítsa őt onnan.
A jelenlegi csapatba érkezik a következő vagy azt követő szezonban Joakim Kukkala, Michael McKillen, Leonid Kouldev, Travis Sanheim, Valeri Beregovoi, Ryan Mehagan és Marcus Petterson. Ez olyan szintű depth a csapatnál, amilyenre ezidáig nem volt példa. Hosszabb távon ezt nem biztos, hogy fogja tudni tartani pénzügyileg a Blues, de kb. 10M cap space még rendelkezésre áll, ezért az esetlegesen megdráguló szerződéseknek is van hely még.
Igazából elég unalmas csapatra sikeredett a St. Louis, évekig hozzá sem kell nyúlni.
A szezon végét sérülések tarkították, Staal és Schwartz is kidőlt, így pedig a hajrában lecsúsztunk a divizió elsőségről, sőt, még a Chicago is beelőzött minket, így pedig a hazai pálya előnyéről is le kell mondanunk.
A preseason során két alkalommal, a regular season során pedig hatszor találkoztunk, a preseason 1-1 mérlege mellett 4-2 arányban sikerül ugyan felülkerekedni a Hawks csapata felett, de ebből kettő győzelem szétlövésből érkezett, egy alkalommal pedig ők nyertek hosszabbításban, tehát a két csapat nagyon szoros mérkőzéseket játszott.
A Hawks sajnos az egyik mumusunk (aki ellen idén kivételesen sikerült jó eredményeket produkálni), így nem számítunk túl sok jóra, sajnos a Chicago játéka nem annyira fekszik.
Amiben bízhatunk, az a stabil védelem, de tavalyhoz képest sajnos gyengültünk, Suter korcsolyája túl nagy volt Yandle számára, így összességében gyengült a csapat. Góllövésben a Hawks messze túlszárnyal minket, ugyanakkor a speciális egységek nagyon stabil teljesítményt nyújtottak egész szezonban, tehát erre kell helyezni a hangsúlyt.
A taktikában kell majd némi változtatást eszközölni ez ellen a Hawks ellen. A Perron-Schwartz-Rahkamo sor nagy meglepetésre csak úgy ontotta a gólokat (ők hárman vezetik a Blues házi pontlistáját), de a Chicago ellen túl nagy kockázatot jelentene őket így hagyni, ezért fel kell kicsit forgatni a csapatot. Nagy kellemetlenség, hogy Ashton az idei szezonra már kidőlt, így a védekező játékunk megszenvedi jelenleg.
Ha sikerül elkapni az ellenfelet az első két mérkőzésen, akkor úgy gondolom, hogy lehet esély a győzelemre a szériában. Ha viszont a Chicago behúzza, nem hiszem, hogy képes lesz talpra állni a Blues.
Comments